Van az a Black Mirror rész, amiben emberek bicikliznek egész nap a kreditekért. Aztán ha sikerült eleget gyűjteniük, bejuthatnak valami tehetségkutatóba és ha az is bejön, vége a biciklizésnek. Várja őket a showbusiness egy zöldövezeti kecóval meg narancslével.
SPOLIER ALERT. A főszereplő srác azonban csak azért biciklizik, hogy bejutva a műsorba kiossza az egész zsűrit, meg a rendszert, hogy mit művelnek az emberiséggel, meg a bolygóval, meg úgy egyáltalán. Mindezt a saját nyakának szegezett üvegszilánkkal. A kifakadás azonban annyira tetszik a zsűrinek, meg a népnek is, hogy megnyeri a vetélkedőt és saját műsora lesz. Nagyon erős. Még a rendszer kritikáján is a rendszer keres.
Valahogy ez ugrott be mikor a Netflix bemutatta a Társadalmi dilemma (The Social Dilemma) című dokumentum filmjét, ami a közösségi média algoritmusairól szól, és amiket a Netflix örömmel alkalmaz maga is. A rendszer kritikáján a rendszer keres. Ettől függetlenül tényleg remek film. Maguk a rendszer alkotói mesélnek arról, mit sikerült összehozni közösségi média címén. Röviden összefoglalva: egy szörnyet, amely kihasználva az alapvető emberi tulajdonságainkat, mint társasigény, ingeréhség vagy a visszajelzések iránti fogékonyság, modellezi és megjósolja a viselkedésünket, amit aztán pénzért árul a különböző cégeknek, pártoknak.
Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra facebookozás
A viselkedésünket nem csak a személyiségünk, hanem a külső körülményeink is meghatározzák. Ha valaki nem hiszi, kérdezze, meg általában miért késik Ferike, az infós kolléga? Hát mert ő egy ilyen szórakozott, késős típus. És most kérdezze meg magától is, hogy miért késik? Bizonyára mert nem jött a busz, elaludt a gyerek, dugó volt a városban stb. A jelenséget egyébként alapvető attribúciós hibának nevezik és azt jelenti, hogy amikor magunkat kell mentegetni előszeretettel hivatkozunk a külső körülményekre, míg másokat simán lehülyézünk. Ám most nem erről lesz szó, csupán annak illusztrálására szántam, hogy a viselkedésünk bizony nem csak velünk születik. Hat rá a külső környezet, a körülmények, élethelyzetek, más emberek stb. Azonban ez a külső környezet ma már egyre kevésbé jelenti a fizikai teret. Életünk egyre nagyobb része zajlik ugyanis online.
Egy 2019-es felmérés szerint átlagosan majd hét órát töltünk az online térben. Van olyan ország, ahol több, mint tíz órát, de van olyan is, ahol alig négyet. A fejlődő országok bekapcsolódásával ugyan van az átlag időben egy ingadozás, de egy biztos, az időtartam emelkedik. Különösen mióta pandémia van.
Ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy az online tér ugyanolyan élettérnek számít, mint a hálószobánk vagy a munkahelyünk.
Sőt. Az ott történtek bizonyára már most nagyobb hatással vannak ránk, mint a szomszédaink. Van, akik szerint még az iskolánál vagy a családnál is, de ez már erősen a spekuláció terepe. Gyanítható, hogy ez a rengeteg online idő nem múlik el hatástalanul. Vannak rá kutatások, hogy kapcsolatba hozható a depresszió növekedésével, de olyan is, ami szerint az empátiánkat csökkenti. (És persze olyan is, hogy egyáltalán nem káros. Szóval bármi mellett érvelhetünk fogunk találni az igényeinken megfelelő muníciót. De ez egy másik történet.)
Kiszolgálják az ízlésedet
Ahogyan egy korábbi cikkekben már szó volt róla, egy szimpla áruház is képes befolyásolni minket pusztán a polcok, áruk ide-oda tologatásával, pakolgatásával. Gondoljunk most bele, hogy ez mennyivel hatékonyabb lehet az online térben. Egy olyan térben, ahol a fejlesztő csapat gyakorlatilag mindent ural. (A film szerint ez kb. 50 darab 20 és 35 év közötti fehér férfit jelent a világon). Hát nagyon sokkal. Seth Stephens-Davidowitz, adatkutató szerint egy A/B tesztelés nevű eljárással gyakorlatilag színárnyalatról színárnyalatra meg tudják határozni mi kelti fel a legjobban a figyelmünket, például egy honlap esetében. De nem csak honlapokkal és színekkel kapcsolatban, hanem gyakorlatilag bármivel. Legyen szó politikusról, fényképekről, termékekről, szlogenekről. Sőt akár véleményekről is. A biznisz akkor pörög a legjobban, ha a fogyasztó a szemének kedves termékekkel találkozik, valami olyan „közegben”, ami érzelmet vált ki belőle. És az algoritmus mindent megtesz azért, hogy nekünk jó, izgalmas, érdekes vagy épp felháborító legyen. Indokolatlanul már nem akar hüvelygomba reklámokkal bombázni minket. (Egyébként is tudja mikor van hüvely gombánk). Inkább azt szeretné, ha tényleg vennénk valamit. És ha ehhez az kell, hogy a figyelmünkhöz szabja a világot, hát azt fogja tenni.
A google már rég nem a te barátod
A probléma ezzel a látszólag win-win szituációval az, hogy az algoritmusok, ahogy az egyik szakértő fogalmaz, képletekbe épített vélemények. Nem tudják mi az igazság. Ráadásul mindenkinek sajátot gyártanak belőle. Ami amúgy szintén emberi tulajdonságra építő technika. Karinthy már a 20. század elején megmondta, mikor még a fasorba sem volt a közösségi média és társai, hogy a legtöbb ember nem az igazságot keresi, csak a maga igazát. Ettől függetlenül ma már vannak olyan dolgok, amikben, ha nem az igazságot követjük, a szakadékba likeoljuk magunkat. Ilyen például a klímaváltozás. Nonszensz, hogy még ebben a témában is a kedvünket keresik.
Az alkotók bemutatják például, ahogy a Google területenként eltérő kifejezéseket kapcsol a klímaváltozás szóhoz. Ott, ahol inkább a tagadás dívik azt, hogy kamu. Ahol meg inkább elhiszik, ott azt, hogy valóság.
A helyzetet még külön súlyosbítja, hogy az álhírek hatszor gyorsabban terjednek a valódi híreknél. Tehát a közösségi médiában azoknak lejt a pálya, akik kamuznak. Tiszta sor. Azonban, ha nem így lenne se örülhetnénk, mivel az egész a termék eladásról szól. Legyen szó igazságról vagy hazugságról végső soron minden pálya a túlfogyasztásnak lejt. Mindegy ki, melyik buborékban csücsül, vásárolni mindenki szokott. Innen nézve meg már az is mindegy, hogy valódinak hiszed-e a klímaváltozást vagy sem. Kicsit úgy van ezzel az algoritmus, mint az olaszliszkai csodarabbi: Tudod mit, fiam? Neked is igazad van. Csak vegyél valamit. Ez pedig önmagában súlyosbítja a klímaváltozást.
Megvédhetnélek önmagadtól!
Összességében adott egy környezet, amiben a dolgok a fogyasztás érdekében manipuláltak, amiben egyre több időt töltünk, és amiből tudatosággal is nagyon nehéz szabadulni. Persze van olyan szakértő, aki szerint mi is sokat tehetünk. Mások meg úgy gondolják vagy bukjuk a nagy társadalmi kihívásainkat, vagy egy félautokrácia lesz a megoldás. Tíz év facebookozás után az teljesen nyilvánvaló, hogy nem bízhatunk a saját akartunkban. Az online világban meg pláne nem. Mi lesz ennek a vége? Tényleg azt fogjuk kérni, hogy valaki védjen meg tőle? Az autokrácia gyakran ajánlkozik, hogy majd megvéd minket magunktól vagy akitől akarjuk. Mi a garancia arra, hogy a védelmező nem fogja ugyanezt használni? Vagy elég lehet az önszerveződés, amely megbillenti ezt a pályát néha a másik irányba? Nyerhet-e egy rendszerellenes erő a rendszeren belül? Vagy bízzunk mindent a techcégek önkorlátozására? Van-e ilyesmire egyáltalán igény? Vagy ezzel is úgy leszünk, mint az időjárással?
* * *
Képek forrása:
Netflix
Not another science cat page
Felhasznált források:
https://qubit.hu/2019/05/07/kiderult-hogy-nem-a-kozossegi-media-teszi-tonkre-a-fiatalokat
Seth Stephens-Davidowitz: Mindenki hazudik - Az vagy amire klikkelsz
Smith-Mackie: Szociálpszichológia
https://www.hwsw.hu/hirek/59941/digital-trends-2019-hooutsuite-wearesocial-internet-jelentes.html
Netflix:Társadalmi dilemma (The Social Dilemma)
https://danielcsoport.hu/humor/1384/
https://news.umich.edu/empathy-college-students-don-t-have-as-much-as-they-used-to/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.