A szemétszedés lélektana 2. rész

Ki miben hisz, abban üdvözül!

2020. április 09. - Csizmadia Máté

A szemétszedés lélektana címmel három részes cikksorozatot indítottunk, amelyben sorra vesszük, hogy milyen tényezők befolyásolják a környezettudatos cselekedeteinket. Még mindig osztjuk Amelia Earhart mondását, hogy a leghatékonyabban úgy lehet megtenni valamit, ha megtesszük. A hétköznapokban azonban ez mégsem így működik (koronavírus idején meg pláne nem). A szemetelés, szemétszedés, illetve a hulladékmentes (zero waste) életmód példáin keresztül bemutatjuk, hogy milyen tényezők határozzák meg cselekvéseinket, amikor szóba kerül a környezetszennyezés vagy a környezetvédelem.

A cikksorozat első részében megnéztük, hogy milyen szerepe van ebben a normáknak. A másodiként tárgyalt tényező pedig az:

Attitűd

Pszichológiai szakkifejezés, aminek a láttán a leterhelt olvasó sírva menekül. Pedig egy nagyon fontos kifejezés.

Attitűdnek nevezzük egy személy kognitív reprezentációját egy úgy nevezett attitűd tárggyal kapcsolatban, mint például önmagunk, tárgyak, cselekedetek, események vagy ötletek.

Szörnyen hangzik, de valójában nem bonyolult. Mindenhez, amivel találkozunk, valahogy viszonyulunk, valahogy vélekedünk róla, legyen szó Donald Trumpról, a bevándorlásról, a klímaváltozásról, vagy a cserebogarak halhatatlanságáról. Minden vélekedésünk alapja valamilyen ismeret vagy hit, amit kísér valamilyen érzés, és amelyek késztetnek valamilyen cselekvésre vagy épp nem cselekvésre. Vegyük például a szelektív hulladékgyűjtést, az lesz az úgynevezett attitűdtárgy. A tudásom (vagy hitem) róla, hogy amikor jön a kukásautó az alkalmazottak egybeöntik a kiválogatott szemetet. Az érzésem ezért az, hogy feleslegesen szórakozom a szelektív hulladékgyűjtéssel. Tehát legközelebb úgy fogok viselkedni, hogy már nem bajlódok a hulladékok szétválogatásával.

A gyakorlatban persze ez nem ennyire elválasztható. Sőt! Az attitűdjeink előnye, hogy gyors és egyszerű utat mutatnak a döntéseink meghozatalához. Egyszerre töltenek be értékelő és kifejező funkciót. A fenti példából is látszik azonban, hogy nem mindegy miről hogyan vélekedek, miről milyen tudásom vagy hitem van.

hulladekmentes.jpg

Az attitűdök és a cselekedetek között alapvetően kétirányú az összefüggés. Általában azért teszünk meg valamit, mert úgy gondoljuk. Nagyon gyakran azonban a viselkedés határozza meg a hozzáállást, nem pedig fordítva. Hozzáállásunk különösen akkor hajlamos a követésre, ha életmódunk távol esik a kívánttól. Mondjuk a hulladékmentes (zero waste) életmódtól. E jelenségre épít a kognitív disszonancia elmélet vagy az önészlelési elmélet. Előbbi lényege: ha olyan dolgot cselekszünk vagy olyan új információval találkozunk, amely nem egyezik addigi világnézetünkkel, feszélyező érzést élünk át, amitől igyekszünk szabadulni. Például mikor valaki tudja, hogy a dohányzás káros, de mégis rágyújt. Vagy amikor valaki tudja, hogy a műanyagot a szelektívbe is dobhatná, de az mégis a kommunálisban landol. Ilyenkor az elme, hogy szabaduljon a feszítő ellentmondástól, vagy a vonatkozó attitűdjét változtatja meg vagy, szerencsésebb esetben, a viselkedését.  Sajnos legtöbbször inkább a gondolkodását, amihez önigazolások egész tárházát képes felvonultatni. Például: „Siettem”, „Más is beledobta!” és az örök klasszikus: „Úgyis egybeöntik!”

Az önészlelés elmélet felhasználásának legismertebb módja pedig az úgynevezett ajtóba tett láb technikája, amelyet a reklámszakma is előszeretettel alkalmaz, sőt a neve is onnan jön, utalva a porszívó ügynökökre. Lényege, hogy ha szeretnénk valakit megkérni egy nagyobb szívességre, érdemes előtte egy kisebbet kérni, amit biztosan megtesz. Ezután pedig nagyobb eséllyel fogja megtenni a nagyobb szívességet is, hiszen így fogja következetesnek látni saját magát. Például, ha valaki aláír egy illegális szemetelés elleni petíciót, nagyobb eséllyel fog aktívan részt venni, mondjuk egy szemétszedési akcióban, ha megkérjük. Nagyon fontos, hogy jól lője be az ember a kis szívességet, mert ha túl nagy nem fogja bevállalni, de ha túl kicsi, akkor pedig hatástalan lesz. A lájkolgatás például ma már nem elég.

zerowaste.jpg

Összességében tehát az attitűdök erősen befolyásolják, hogy valaki környezettudatosan fog-e viselkedni, avagy nem. Kialakulásukban pedig nagy szerepe van az uralkodó hiedelmeknek, a legkönnyebben elérhető információknak. Tehát, az olyan társadalmi vélekedés, mint hogy „Már úgy sem lehet tenni semmit!”, „Nem az ember okozza!” vagy „Majd megcsinálja más!” kedvezőtlenül fogja befolyásolni az egyének környezettudatosságát is, ha uralkodóvá válik. Ahogy a mondás is tartja: Ki miben hisz, abban üdvözül! Az attitűdök esetében pedig ez különösen igaz.

Ugyanakkor a környezetvédelem egyik legnagyobb kérdése, hogy miért van az, hogy rengetegen vallják magukat környezetvédőnek, különösen a közösségi médiában, mégis mikor konkrét cselekvésre kerülne a sor, az érdeklődők száma vészes apadásnak indul. Nos, ez a környezettudatosság harmadik tényezőjével van összefüggésben, amit a következő részben fogunk bemutatni.

Felhasznált irodalom:

Eliot R. Smith Diane M. Mackie: Szociálpszichológia

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zoldpszichologia.blog.hu/api/trackback/id/tr5715600492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.