#zöldpszichológia #ökopszichológia #környezetvédelempszichológia

Fontos volt már, hogy a filozófia nagyobb figyelmet szenteljen az emberiség előtt álló olyan új kihívásoknak is, mint a környezetvédelem. A fejlett világ nagy kérdései most rendre ezen a téren bukkannak fel. Hogyan lehet szolidaritást érezni a több százezer láthatatlan éhezővel a jólét közepette?Hogyan oldjuk fel az „élj a mának” életérzés és a jövő generációk érdeke között tátongó szakadékot? Hogyan lehet önmérsékletre inteni, ha tele a vályú és egy egész iparág kántálja: zabálj!!? Egyáltalán milyen motivációi lehetnek egy önmérsékletre alapozott politikának a 21. században? Roger Scruton Zöld filozófia - Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról? című könyve ugyan nem ad mindenre választ, de jó kiinduló pontjául szolgálhat az új filozófiai vitáknak. Ráadásul számos kérdést feszeget a környezettudatosság és fenntarthatóság pszichológiájában is.

Magáról a könyvről összességében azt lehet mondani, hogy a „story”, mint egy rosszul vágott trailerben, már a fülszövegből kiderül:

• A zöld gondolkodást a baloldali politikával szokták összefüggésbe hozni, de ő megmutatja, hogy a jobboldaliak (konzervatívok) is lehetnek környezetvédők.
• Számos megszokott fogalomra újszerűen tekint (a piac nem rossz).
• A kötődés a legfontosabb és nem a felülről irányított környezetvédelem (csúnya Greenpeace).

És igen kb. ennyi az üzenet, de a számos példa és történet, azért egész élvezhetővé teszi a könyvet. Pláne ahhoz képest, hogy filozófia könyvről van szó. Persze, azért ne fáradtan kezdjünk neki.

Scruton egy ilyen „vagány” filozófusnak van beállítva, mert ma már, aki itt nem vagány azt nem olvassák. A Wikipédia szerint az 1990-es évek elején a tanítást és a várost hátrahagyva Wiltshire-be költözött, ahol megalapította mezőgazdasági tanácsadó cégét.  Vállalkozása ajánlójában posztmodern tanácsadó szervezetként hivatkozik magára, aki kiáll a helyi kisgazdaságokért, de ha arra van igény, a helyi vadászok hangját is szívesen felerősíti. Sőt a rókavadászat ismert szószólója. A könyvet olvasva lehet olyan érzésünk, hogy csak egy újabb „celeb tudós”, aki kibégetve a nyájból akar figyelmet szerezni. Ugyanakkor számos történet rémisztően ismerős lesz a mindennapokból. Mondjuk a környezetvédelmi szervezetek győzelem vagy vereség típusú gondolkodása mikor vadászokról, favágókról, farmerekről vagy nyaralókról van szó. Az is lehet, hogy filozófus révén így akar ideológiát tákolni a rókavadászat számára, de a példái az életből vettek és forrásokkal alátámasztottak.

Ahogy a borítóról is megtudjuk, a könyv központi gondolata az otthon iránti kötődés, amely segíthet felébreszteni az olyan emberek motivációját is a bolygómegmentés iránt, akik amúgy nem éppen környezetvédőként aposztrofálják magukat (pl. konzervatívok). A szülőföldjüket és a szépet ők is szeretik, szóval, ha a szűkebb közegüket, beleértve az épített környezetet is, veszélyeztetve látják, akkor képesek fellépni az érdekében. Míg a nagy környezetvédelmi mozgalmak (Greenpeace, Friends of Earth stb.) sosem fogják átlátni egy helyi probléma finomabb aspektusait, ezért a megoldásaik is felülről diktáltak és egy dimenziósak lesznek, addig a lokálpatrióták alulról szervezkednek és képesek a konszenzusos, átfogó megoldásokra. Az érvelés abszolút logikus és pszichológiai értelemben is beleilleszkedik az aktuális irányzatokba. Megtalálni, hogy kit mivel lehet a kívánt cselekvésre motiválni, még ha ez nem is kifejezetten a bolygó megmentése. Például a vegát az állatvédelemmel, a háziasszonyt a ráktól való félelemmel, a taxist a zöld autók ingyen tankolásával stb. stb. Az író tulajdonképpen ebbe a sorba teszi az otthon szeretetét is, mint a konzervatívok mozgatórúgóját. A központi gondolat könnyen befogadható, de ahogy az illusztrálás átcsap vég nélküli irodalmi és filozófiai idézgetésbe már inkább kényszeredett bizonygatásnak tűnik.  Mégis azt mondom, hogy a jó kis sztorikért ezt is érdemes lenyelni. Az érveléseket időnként zseniális kinyilatkoztatások szakítják meg, amelyekben tényleg azt érezni, hogy na, igen ez lehet egy tabudöntögetés. Persze sokszor pont ezek a mondatok nincsenek kifejtve, de attól kiváló gondolatébresztők.

A könnyen emészthető központi üzenetet aztán aláássa a politikai kirekesztés. Scruton végig azt sulykolja, hogy a nagy NGO-k, mint a Greenpeace, tulajdonképpen a támogatóik pénzén kívül másra nem is igen tartanak igényt. Fizessük be az adományt és köszönik szépen, ők megcsinálják a többit. Plusz a nálunk már jól ismert kritikát veszi elő, hogy nem választották őket, nem lehet a céljaikról vitát folytatni és nem elszámoltathatóak.  Csak a nagy játékosokra vadásznak és zéro összegű játszmaként látják a konfliktusokat, a konszenzusra képtelenek. És igen,  jó emberi szokás szerint, mikor már a saját csapatát és motivációját bemutatta, felrajzolja az ellenséges csapat képét is.

Ezek pedig az oikofóbok lesznek.

Az oikofóbok azok, akik az elutasítás kultúrájában hisznek és megtagadják az otthont. A megoldást kívülről, egy nagyobb szervezet képében keresik, mint például az ENSZ. Véleménye szerint ez nem egyfajta közöny, hanem egy olyan aktív módja az elutasításnak, mint amit serdülőknél látunk a szülők értékrendjével szemben. Pusztítóbb mindennél, ami a bolygót sújtja.    

Ráadásul, minő meglepő, különösen a baloldali elit hajlamos beleragadni.

Helyben vagyunk.

Itt jön a képbe a környezetvédelem politikai megosztottsága, ami véleményem szerint az angol nyelvterületen jobban tapintható, mint nálunk. Talán ezért is lóg ki annyira az egész könyvből az a düh, ahogy ellene érvel. Ami a szomorú, hogy a nagy konszenzuskeresés, amit hiányolt a környezetvédő szervezetektől nála is csak eddig tartott. Ahhoz, hogy a konzervatív érzelműeket megszólítsa ő is a törzsi gondolkodás jól bevált eszközéhez nyúl. Mi vagyunk a szuperek ők meg nem. Arról nem is beszélve, hogy az oikofóbia esetében összekeveri az okot az okozattal. Az elidegenedés és gyökértelenné válás hamarabb következik be, mint a tudatos elutasítása a kötődésnek. Az előrejelzések szerint az emberiség 68%-a 2050-re városokban fog élni. Egy angol vidéki birtokról nyilván könnyen lehet a kiskerttől meg a többiről magyarázni, de egy városról városra, albérletről albérletre járó fiatal, hogy megőrizze ép elméjét, főleg ha vidékről jött, kénytelen alakítani gondolkodásán és a ragaszkodás helyett az alkalmazkodás érzését erősíteni. Szóval, ha létezik is ilyen formában az oikofóbia jelensége az inkább már következmény.

De tovább felesleges boncolgatni a mondanivalóját. Oldalanként lehet találni gondolatokat, amivel lehetne vitatkozni, egyetérteni vagy elgondolkodni rajtuk. A szépség hangsúlyozása, mint a környezetvételem egy másik motivációja vagy a holtak tisztelete, mint a generációk felett átívelő híd mind olyan, amit érdemes lenne minél többször, közösen megrágni. Filozófiai könyv révén számos unalmas fejtegetéssel is találkozni benne, de összességében úgy gondolom, hogy kavar egyet a környezetvédelem állóvizén, amire az egyhelyben topogás után nagy szükség van.

Képek forrása:

pinterest.com

reuters

iStock

Libri