#zöldpszichológia #ökopszichológia #környezetvédelempszichológia

 #klímaszorongás #ökoszorongás #klímapszichológia #klímaváltozáspszichológia

A forró nyár és a hirtelen viharok újra lökést adtak a globális ökológiai katasztrófát vizionáló cikkeknek.  „A klímaváltozás nem kopogtat, már berúgta az ajtót”, „Egyre valószínűbb, hogy az emberiség sem fogja túlélni ezt a kataklizmát”, „Feléltük a föld erőforrásait” , „Volt egy évtized, amikor meg lehetett volna menteni a világot” és ez csak az elmúlt egy-másfél hónap termése. A klímapánik fokózódik. De van-e értelme az ilyen riogató cikkeknek vagy inkább csak ártunk velük? Mit mond erre a környezetvédelem pszichológiája?

Murakami szerint „a szíve mélyén mindenki arra vár, hogy eljöjjön a világ vége”. És az emberiségnek minden oka meg is van rá, hogy így érezzen. Történelme során, fejlődés ide vagy oda, folyamatosan valami katasztrófa felé tartott vagy abból lábalt ki éppen. Háborúk, járványok és természeti katasztrófák váltogatták egymást, és ha egy problémát sikerült leküzdeni nem sokára három másik miatt aggódhatott. Nem véletlen, hogy a soha nem látott mértékű jólét közben sem tudunk igazán derűlátóak lenni, különösen, hogy a jólét ára a fogyatkozó erőforrások, a pusztuló élővilág, a szeméthalmok és a globális felmelegedés formájában egyre nyilvánvalóbb.

A negatív gondolatoknak, érzelmeknek, amivel a posztmodern ember a jövőbe tekint, evolúciós gyökerei is vannak. A majomnak, amelyik pesszimizmussal figyelte a bozótos zörgését a legtöbbször igaza lett. Ha még sem, legfeljebb kellemesen csalódott, de abba ugye nem igen halt bele, míg fordítva ez nagyobb valószínűséggel megtörtént. Az elővigyázatosság, a negatív gondolkodásra való hajlam így nagyobb eséllyel is öröklődött tovább.

Martin E.  Seligman, a tanult tehetetlenség világhírű kutatója szerint:

A társas dilemma kutatások is azt támasztják alá, hogy ha nincs információ a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségről, akkor az a feltételezés, hogy azok korlátlan mennyiségben elérhetőek és még a barátságos, együttműködő szereplők is nyakló nélkül fogyasztják. A társadalmi szintű vészjelzéseknek pontosan az lenne a funkciója, hogy visszajelzést adjanak, felrázzák, energetizálják, majd fókuszált cselekvésre késztessék a közösség tagjait. Ennek sikerességére a környezetvédelem területén is számos példa hozható fel. Most csupán kettőt említenék. Az egyik Rachel Carson Néma tavasz című könyve, melynek nyomán nagyobb figyelem irányult az ökotoxikológiára és közvetve hozzájárult a DDT és társai betiltásához.  A másik pedig az ózon réteget károsító hajtógázokra irányuló vészjelzések, amelyek igazi eredménye nem is a korlátozó szabályok bevezetése volt, hanem a fogyasztók felrázása, akik egyszerre elfordultak a CFC-t tartalmazó termékektől.

A vészjelzéseknek tehát egy egészséges, jövőbe tekintő társadalomban fontos funkciója van. Mikor okoz mégis problémát?

Bjorn Lomborg Cool ​it – Hidegvér című - nem gyengén klímaszkeptikus könyvében - idézi Stephen Schneidert a Stanford egyetem klimatológusát, aki szerint a klímaváltozással foglalkozó tudósoknak egyszerre kell figyelniük az igazságra és a politikai hatékonyságra.

Mikor valaki a környezetvédők szándékait akarja hitelteleníteni, gyakran lobogtatja ezt az idézet, de vitathatatlan, hogy sok igazságot tartalmaz.  Az igazi probléma akkor adódik, ha ez a gondolkodásmód kombinálódik a média szenzációéhségével.  Nem kell bizonygatni, hogy a megölte, elásta, felgyújtotta típusú hírek mennyire vonzzák az emberek figyelmét. Ez régen is így volt, mára csupán annyi változott, hogy az iszonyú nagy információs zajban még nagyobbat kell húzni, az újságíróknak, ami általában a tények még nagyobb elferdítésével jár. Már ha veszi valaki a fáradságot, hogy tényekkel bíbelődjön. Simon Briscoe és Hugh Aldersey-Williams szemléletes példája szerint:

Tény, hogy a bonyolult problémák még bonyolultabb megoldásait darálni egyszerűen unalmas. Elunja a leterhelt fogyasztó. Az első gond tehát a világvégét vizionáló vészjelzésekkel, hogyha elmozdulnak a szenzációhajhászat felé elterelve ezzel a figyelmet a valódi problémákról és a valódi megoldásokról.

A második probléma, hogy a világvége vízióval felkorbácsolt negatív érzések mindenkiben máshogy csapódnak le. És ez a legritkább esetben az, hogy akkor neki kellene állni takarékoskodni. A táras dilemma kísérletek persze kimutatták, hogy a barátságos emberek, ha értesülnek az erőforrások szűkösségéről, akkor kevesebbet kezdenek el fogyasztani a közösből, a versengők azonban még többet. Plusz az is jól ismert jelenség, hogy ha valamiből kevés van, arra az igény is megnő, felgyorsítva ezzel az adott erőforrás kimerülését. El kezd dolgozni a félelem, hogy nekem talán már nem is jut. A fogyatkozó erőforrások, ezért általában a versengést hozzák ki az emberekből és nem a barátságosságot. Ráadásul az olyan komplex problémák, mint az ökológia katasztrófák remek projekciós felületet nyújtanak minden érintettnek. Mindenki azt lát bele, amit szeretne, vagy, ami az érdekeit szolgálja. Például a pragmatista, konzervatív egy okot a fegyverkezésre meg az élelmiszer felhalmozásra, a liberális környezetvédő meg mondjuk a veganizmus terjesztésére és az atomenergia elleni harcra. A paletta ma már rendkívül változatos. Mindenki találhat módot arra, hogy az életre vonatkozó elképzeléseit alátámassza az ökológiai katasztrófára vonatkozó előrejelzésekkel. Ha valamelyik világvége forgatókönyvet még a politika is elkezdi habosítani, akkor a kezdeti „figyelemfelhívás” egészen katasztrofális eseményekhez tud vezetni, egyfajta önbeteljesítő jóslatként.

Timothy Snyder Fekete föld című kivalló könyvében azt veszi sorra, hogy mit tanulhatna az emberiség a holokausztból. Intő példaként hozza fel Hitler ökológiai pánikot, túlnépesedést és a fenyegető élelmiszerhiányt vizionáló propagandáját, amivel élettér (Lebensraum) elméletét igyekezet alátámasztani. Hitler úgy gondolta, hogy az ökológiai katasztrófa fenyegetése csak új területek szerzésével és embercsoportok kiirtásával kerülhető el. Nem vett tudomást arról, hogy a probléma kutatható és a mezőgazdaság technológiai fejlesztése helyett a háborúba invesztált. Az emberiség sorsát fajok közötti küzdelemként látta és úgy vélte, hogy csak tömeggyilkosságok árán tudja biztosítani a német nép jövőjét a fenyegető ökológiai válságban. A háború után a mezőgazdaságban bekövetkező Zöld Forradalom azonban rácáfolt erre és ma már kb. kétszer annyi embert fenyeget az elhízás, mint az éhezés veszélye. Persze a katasztrófikus gondolkodás nem múlt el és a problémák sem oldódtak meg mindenhol. Snyder szerint Kína hasonló problémákkal néz szembe ma, mint Németország nézett a 30-as években, de Hitlerrel ellentétben a kínai vezetés nem zárkózik el a tudományoktól, fejlesztik a mezőgazdaságot és invesztálnak a megújuló energiaforrásokba. Persze azt is el kell mondani, hogy mindkét ország a legnagyobb kibocsátók közé tartozik ráadásul nem tudni, hogy Kína miket művel mondjuk Afrikában, hogy a nyersanyag szükségleteit biztosítsa. Tehát a lényeg, ha csak annyit mondunk, hogy tíz éve még meg lehetett volna menteni bolygót, de ma már nem, és jön a világvége, akkor garantált, hogy nem a barátságosság és a takarékoskodás fog beindulni. Nagyobb valószínűséggel indul be a hajsza a még megmaradt forrásokért, ami olyan ideológiáknak is hajtóerőt adhat, amiktől már, azt hittük, régen megszabadultunk.

Az ökológiai válság sulykolásának harmadik problémája egyenesen következik az első kettőből. A jövőtől való félelem betolul a tudatba és riadóztat, hogy itt egy zéró összegű játszma fenyeget. Vagy nyerek, vagy vesztek. A figyelem fókuszálttá válik, ahol már nincs helye a toleranciának. A másik felet már nem hallom meg, ami egy ilyen véleménybuborékos világban nagyon veszélyes.  Ilyenkor kezdik „sötétzöldezni” a környezetvédőket vagy ellenkezőleg a holokauszttagadáshoz hasonlítani a klímaszkepticizmust. De még házon belül is előfordul, hogy egyszerűen kiírjuk a másik csoportot a diskurzusból, ha nem a mi megoldásainkkal ért egyet. Mint ahogy tették itt a vegánok a húsevőkkel, egyszerűen kitagadva őket a környezetvédők sorából. Az ilyen gondolkodás nehezen fog a megoldáshoz vezetni.  Csupán arra lesz jó, hogy különböző politikai erők és érdekcsoportok lovagolják meg a polarizálódó és egyre indulatosabb üzengetést. 

Lehet-e valamit kezdeni ezzel a helyzettel? Az a véleményem, hogy igen. A posztmodern embernek ugyan az is kihívást jelent, hogy ebben az óriási zajban a valódi híreket elkülönítse az álhírektől.  És amíg a félelem ennyivel jobban energetizál a szenzációhajhász média nem fog engedni. Kevés esély látszik a józan hangok hallatására, de azért nem nulla. A kutatások szerint, a konkrét cselekvésekre buzdító üzenetek csökkentik a fenyegetettség érzését és növelik a reményét.  Azt is kimutatták, hogy ha az ember látja a cselekedeteinek az értelmét, azaz nagy a tetteinek az úgynevezett észlelt jelentősége, akkor megnő a felelősségérzete és hajlandó környezettudatos módon cselekedni. A kontaktus hipotézis szerint a több érintkezés a csoportok között növeli az együttműködési hajlandóságot. A közösen hozott döntések az ilyen összetett problémáknál általában jobb eredményre vezetnek. A konfliktus éleződésével viszont egyre kisebb a megegyezés valószínűsége.  A polarizálódó csoportoknak tehát ki kell lépniük a vélemény buborékaikból és elfogadni, hogy az ökológiai válság egy komplex probléma, a megoldása is komplex. Senki nem hordozza, a bölcsek kövét minden ötlet valamit hozzátehet a megoldáshoz. És ezt a szemléletet ki kell terjeszteni a nem környezetvédő csoportokra is. A témával foglalkozó újságíróknak pedig érdemes fontolóra venni, hogy amennyiben ilyen eszközökhöz nyúlnak a figyelem felkeltése érdekében, számítsanak rá, hogy a jövőtől való félelemmel sokan sokféleképpen küzdünk meg.  Magukban is tisztázzák, hogy melyik módját szeretnék elősegíteni.

Felhasznált irodalom:

Bjorn Lomborg: Cool ​it – Hidegvér! (Szokatlan szempontok)

Groopman, J. (2004). The anatomy of hope: How people prevail in the face of illness. New York, NY: Random House.

Koole, S. L., Jager, W., van den Berg, A. E., Vlek, C. A. J., & Hofstee, W. K. B. (2001). On the social nature of personality: Effects of extraversion, agreeableness, and feedback about collective resource use on cooperation in a resource dilemma. Personality and Social Psychology Bulletin, 27, 289–301.

Martin E. P. Seligman: Autentikus ​életöröm - A teljes élet titka

Morse, J.M., & Doberneck, B. (1995). Delineating the concept of hope. Image—

Journal of Nursing Scholarship, 27, 277–285.

Peter Lee: Igazságháborúk - A klímaváltozás, a katonai beavatkozás és a pénzügyi válság politikai kérdései

Roger Scruton: Zöld ​filozófia - Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról?

Simon Briscoe · Hugh Aldersey-Williams: Pánikológia

Timothy Snyder: Fekete ​Föld - A holokauszt: múlt és fenyegető jövő

Van Dijk, E., De Cremer, D., & Handgraaf, M. J. J. (2004). Social value orientations and the

strategic use of fairness in ultimatum bargaining. Journal of Experimental Social

Psychology, 40, 697–707.

Képek forrása: Pexel, AP , denofgeek.com