#zöldpszichológia #ökopszichológia #környezetvédelempszichológia #környezetvédelem #pszichológia

#klímaszorongás #ökoszorongás #klímapszichológia #klímaváltozáspszichológia

Az elmúlt időszakban erőteljes figyelem irányult a műanyagszennyezésekre. Mindennapra jut egy állattetem, ami belefulladt a műanyagzacskókba vagy egy multi cég, amelyik épp leszámolni készül a szívószálakkal. A kérdésnek persze erőteljes lökést adott az Európai Unió terve, miszerint korlátoznák a nem újra hasznosítható műanyagok használatát. Bővebb információ ebben a cikkben érhető el. Na de mi lett a klímaváltozással? Hogy-hogy az egy lábon ugrálás után hirtelen önként vállalt konkrétumokat látunk és még a magyarok is rekord számban írnak alá Greenpeace petíciókat?

A műanyaghájp hirtelen irányváltásnak tűnik az elmúlt időszakot uraló klímaváltozáshoz képest. Amellett, hogy persze az is fontos téma középtávon talán több hozadéka lehet a műanyagszennyezés és vele a hulladékgazdálkodás felé fordulni. Miért?

A klímaváltozás egyelőre túl nagy falat. Annak ellenére, hogy éghajlatváltozások a földtörténet során folyamatosan voltak, sőt a geológiai értelemben még mindig jégkorszak van (jégkorszaknak nevezzük, amikor a sarkvidékek tartós jégborítottsággal rendelkeznek) az elmúlt 150 év emberi tevékenység hatása egyértelműen gyorsítja a felmelegedést. Ezt mértékadó kutató intézetek nem is vitatják, de érdemi hatással bíró intézkedések nem nagyon születtek.  Persze mikor Trump vagy valamelyik laposföld-hívő beletrollkodik az éterbe akkor van felhördülés, de ennyi. Jelen pillanatban az emberiség nem tud mit kezdeni a kérdéssel.

Először is a klímaváltozás több generáció tevékenységének eredménye és a hatása időben jóval később a fogyasztás, kibocsátás helyétől több ezer kilométerre jelentkezik.  Ahhoz, hogy ma melegebb a klíma vagy gyakrabban tombol a hurrikán, a nagypapa svarblijának is köze van. Ráadásul, ha ma megtennénk azokat a dolgokat, amiket a kutatók javasolnak, az érzékelhető hatás több évtizedes távlatban mutatkozna csak meg és lehet, hogy nem is itt, hanem mondjuk például New Orleans partjainál. Az emberi elme ilyen fenyegetést nem igazán képes kezelni. Az evolúció nem áldott meg minket ekkora előre látással. A közvetlen veszélyt számításba tudjuk venni, a késleltet veszélyt csak igen korlátozottan vagy egyáltalán nem. Régi anekdota, hogy egy cápaveszély táblával tönkre lehet tenni egy strandszezont, de a cigis dobozokon elhelyezett rákos tüdőket nyugodtan hagyjuk figyelmen kívül és cigizünk tovább.

 Mint az empátia távolsága!

Másodszor az emberiség igen ritkán volt képes az önkorlátozásra. Néhány lokális példa ugyan van, de az is a törzsi társadalmakban, ahol a normákat egy kisebb közösség vezette be és kérte számon. Ekkora méretű és kiterjedtségű közösségnél, mint a 21. század globalizált társadalma, ez szinte lehetetlen. Különben is az önkorlátozás ma nem tartozik az elsődleges normák közé, nem is kérjük számon a betartásukat. Sőt. Megtekintésekkel, likeokkal jutalmazzuk a fényűzést. Nem is túl kifizetődő stratégia önként lemondani az erőforrásokról. Az egyes emberek, nemzetek státusza, jóléte, várható élettartama kapcsolatban van az elfogyasztott erőforrás mennyiségével. Lehet, hogy a dánok iszonyú környezettudatosak, de az ökológiai lábnyomuk még mindig jóval felette van mondjuk az afgánokénak. Tök egyértelmű. Minél többet használsz fel a közösből, annál jobban és tovább élsz. Nem fog senki sem önként lemondani róla. A döglött fóka bébi is csak addig fog idegesíteni, míg a megmentése nem kerül a munkahelyedbe. Szomorú, de ez van.

Forrás: ca.hellomagazine.com

Harmadszor, az előzőekből következően az egyes ember tehetetlen egy ilyen méretű globális probléma ellen. Ameddig ilyen javaslatok vannak, hogy ne egyél, húst meg ne autózz, de amúgy mások csinálják, egyébként meg a hatása csepben a tenger, nem fogják csinálni. Az embert folyamatosan frusztrálják a befogadhatatlan számokkal, meg a közelgő katasztrófa minél érzékletesebb ábrázolásával, de ő érdemben semmit nem tud tenni ellene. Kialakul a tehetetlenség, a frusztráció állapota, melyben az elme sokáig nem szeret létezni, ezért különböző elhárító mechanizmusok segítségével fog reagálni. Mondjuk racionalizál, ami akkor történik, ha például meg veszel egy ruhát, amire amúgy nincs szükséged, és azzal nyugtatod magad, hogy leárazás volt nem lehetett kihagyni. Vagy eltolsz, ami akkor történik, ha például érdemben nem tudsz tenni a pandákért, ezért felveszel egy Mentsük meg a pandákat pólót. Valljuk be szart se ér. Fogyasztással válaszolsz a fogyasztás okozta környezetrombolásra. Vagy intellektualizálsz, mint, ahogy most én teszem.

Ezzel szemben mi a helyzet a műanyagokkal? Bizonyos értelemben a szennyezés sem rögtön ott helyben fenyegeti a fogyasztót, de ma mikor már, annyi van, hogy szembeötlő, megfogható, és a szegény országok sem kérik a miénket, kezd zavaróan láthatóvá válni a probléma. De emellett, ami a legfontosabb, megfogható, megoldható látványos eredményekkel. Persze hiba volna megállni pusztán a műanyagoknál. Az egész hulladékgazdálkodási téma olyan, ami megfogható, körülhatárolható, megoldható még egy ember életében. Az, hogy mindenki önként lemondjon a krumpli levesről ma még a tudományos fantasztikum vagy a disztópiák világába tartozik. De az, hogy egy folyóba se lehessen a szart beleengedni szerintem ma már nem kéne, hogy vita tárgyát képezze. A kibocsátás helyben megfogható. A szennyező megbüntethető. Gondolati síkon persze leghatékonyabb mód az lenne, ha meg sem termelnénk, de amíg a GDP a siker fokmérője, az elért árbevétel az évégi prémium feltétele és a viselt ruha az egyéniség fokmérője, kezdjük a takarítással. Ha azzal meg vagyunk, hátha érezzük majd, hogy milyen globálisan hatással lenni a bolygóra, milyen egy közös problémát összefogással megoldani és tovább tudunk lépni evolúciós korlátainkon.